Dinamikus keménységmérésnek is nevezik. Első alkalmazása az 1900-as évek elejére nyúlik vissza, az ekkor feltalált skleroszkóp – kevés módosítással – a mai napig kapható. Az eredeti elv szerint egy gyémánt végű behatolótestet ejtettek rá adott magasságból a mérendő felületre, majd a visszapattanási magasság volt a mért jellemző. Ma már sokkal elterjedtebb a hasonló elven működő un. Leeb keménységmérő.
A keménység mértéke az anyag egy nálánál jóval keményebb anyag behatolásával szemben tanusított ellenállása. Ezek az eljárások a leg elterjedtebbek az iparban.
Ilyen skálák:
Bár a fenti keménységmérési eljárások között nincs egyértelmű összefüggés, léteziknek gyakorlati átváltó táblázatok, elsősorban acélok keménységértékeinek átváltására. Meg kell jegyezni, hogy bizonyos anyagok lényeges eltéréseket mutatnak a vizsgálati eljárás fajtájától függően.
A keményebb anyag karcolja a lágyabb anyagot. A keménységet Mohs skálán mérik: a skála 10 osztású, minden egyes érték egy-egy ásványi anyag jellemző keménységét jelenti. 1 a csillám (zsírkő) keménysége, míg 10 a gyémánté.
